Lett!

Nem szeretem az "iszunkhányunkbelefekszünk" fesztiválokat.

EZ talán nem olyan.

Ott szeretném ünnepelni a szülinapom.

Gyertek el ti is!

Édesanyámat megtalálni az iwiwen olyan dolgok közé tartozik, amelyek a legvalószínűtlenebb, elképzelhetetlen kategóriában is kimagasló helyet képesek elfoglalni. Persze, ha az iwiwre kerülését saját regisztrációhoz kötjük, akkor ez még mindig erősen üti eme kategóriát. De a bátyám csinált neki adatlapot...bár fogalmam sincs, hogy minek, mert szegény anyukám nem is tud róla, hogy ott van, mert azt sem tudja, hogy mi az az iwiw. Az internetről már hallott ugyan, de nem érti mire van (sokszor én sem), számítógépet életében nem kapcsolt be, és nem is fog. 

Mobiltelefont is a bátyámtól kapott...de nem valószínű, hogy használni fogja. Ahogyan az egyszer lemerült, azóta is úgy áll.

Hát igen, anyut nem érintették meg civilizációnk rákfenéi.

Bátyám legalább bejelölhetett volna anyám nevében, vagy szólhatott volna, hogy jelöljem. Ugyanis 2008 októbere óta él a regisztráció, és én csak ma bukkantam rá! A tudat azért jó, hogy ő is ott van, de elszomorít, hogy ilyen sokáig magányos volt...

Nem szívesen olvasnám vissza ezt a blogot. Csupa komoly bejegyzés....mégha boldog vagyok, akkor is csak komoly hangvételben tudok írni. 

Meg általában is, komoly hangvételű témák ihletnek írásra...vagyis pont emiatt nem ihletnek. Nem érzem, hogy ilyesmikről kellene írnom....igazából, azt is egyre kevésbé érzem, hogy írnom kellene.

Nagyot változott az életem. Mondjuk azóta, mióta megismerkedtem vőlegényemmel, leginkább azután, hogy hozzáköltöztem, majd mikor munkába álltam. Panaszt csak magammal szemben tudok megfogalmazni, például hanyagságért, lustaságért, figyelmetlenségért, alamusziságért...

De egyébként jó életem van. De nem is mondom, hogy nem vagyok boldog!!!

Csak több is lehetne. Úgy érzem, kevés dologra szakítok időt, de ha ennél is több mindennel foglalkoznék, azt már a Kedvesem sínylené meg...pedig valami egyensúlyt kell találni.

(nemá', hogy megint ilyen komolyat írtam!)

"Józsi Barát", "Móónika"- akár mindennap nézhetném ezeket a műsorokat, csakhogy leendő klienseimről teljesebb képet kaphassak, előéletüket megismerhessem.

Mert bizony ezen nagyrabecsült műsorokat sokan megjárják, mielőtt eljutnának oda, ahol valós segítséget kaphatnának... Egy (két, há...határon túl is) ország előtt lejáratják magukat. Bár, akik röhögnek rajtuk, nem tudom, hogy igazán min nevetnek, mert azon, hogy az ország tele van ennyi egyszerű és/vagy kétségbeesett emberrel, szerintem nincs semmi nevetni való.

Az biztos, hogy a mi munkánk presztizse sem emelkedik fel attól, hogy olyan emberekkel állok szóba, akiket a nagyérdemű előző este jól kinevetett, hogy "nézd má' a fogatlan hülyéjét..."

Bár a "15 perc hírnév mindenkinek jár" alapján a "fogatlanja" is megkapja a hírnevét. Így ezek a műsorok is joggal tekinthetők sztárcsinálónak...éppen ezért fel kellene vállalniuk a felelősséget, hogy az országot el kezdik szociálisan is érzékenyíteni, ha már mégiscsak szociális témák boncolgatására adják fejüket, és nem, mint a szánalom és gúny tárgyai állítják be meghívott vendégeiket.

Elhangozhatnának például a műsorban szerepet kapott témákhoz kapcsolódóan olyan civil és önkormányzati intézmények nevei, amelyekhez valóban érdemes fordulni, mert arra hívatottak, hogy a segítés valós üzenetét minél szélesebb körben érvényre juttathassák. Vagy legalább meghallgathatnának egyes szakértőket is...Mert hogy az emberek ennyire kitárulkozzanak, és mindenki Joshi Bharattól várja a megváltást, valahogy nagyon nincsen rendben. Gondolok arra, hogy egy felnőtt embernek tudnia kell, hogy ha nem fizet rezsit, vagy hitelt, elárverezhetik a lakását, vagy ha bántalmazza az élettársa, akkor nem kell ám ott maradnia és a gyerekeit is kitennie ennek a veszedelemnek. Na de, ahogyan tv-t még a legnagyobb nyomorban élő is néz, rögtön hívja a Mónikát, hogy jajj, mi történt vele így meg úgy...és várja, hogy majd minden megoldódik a műsor másnapjára. 

Van, hogy igen, mert valaki, aki szociálisan érzékenynek tartja magát, vagy mert nem tudja, mit kezdjen a pénzével, befogad egy-két ilyen családot, vagy küld neki pénzt, stb. De valóban ez a megoldás?

Sajnos, az ország szociális támogatási normatívái nagyon szegényesek, és bizony, egy - két jótékony adományozó egyes szakemberek fejében is megfordul - egy kilakoltatási eset kapcsán én is majdnem írtam a Kossuth Rádiónak, hogy talán egy rádió hallgató megsajnálja a szóban forgó családot -, de ezzel félrevezetik az adakozó segítőt és a rászorulót is. Mert ezek nem olyan segítségek, amelyek felelősséggel élő embert csinálnak bárkiből is. Nem garantálják, hogy ne kerüljön még egyszer kilátástalan helyzetbe.

A köztudat igenis azt hiszi, hogy ez ennyi. Hogy mindössze ételre és pénzre van szüksége a szegénynek, lakásra a hajléktalannak - bár ezek mind jó dolgok, de ha a tudatos és felelősségteljes magatartást nem tanulják meg, akkor javaikat sem tudják megtartani. Meg kellene végre tanulni, hogy az állam nincs mögöttünk, és Joshi Bharat sem barát.

Mindezek alapján a munkám is sokszor kilátástalannak tűnhet, mert emberekben hinni merek, akik nemcsak magukban nem, semmiben sem hisznek, de nem is gondolnak arra, hogy hihetnének, és hogy hinniük kellene. Csak az én hitem valóban kevés.

Jó lenne a többieknek nem csak a pénzben hinni, mert azt adni nem tudunk.

Röviden, ami mindent hiányolok az emberek és az állam oldaláról: hit, információ, tudatosság, összefogás, szolidaritás, elfogadás, remény, szeretet, becsület, igazságosság.

Írok most egy "mintha kamasz lennék és az osztállyal küzdenék problémám lenne" bejegyzést. A munkahelyen ugyanis ugyanúgy érzem magam, mint iskoláim során végig. Kiközösítettként, kívülállóként, furaként, különcként...mai napig nem tudom mi a jó szó, és azt sem, hogy ki közösít ki...én magamat, vagy valóban a többiek engem, mint ahogyan azt néha érzem.

Történt ugyanis, hogy új épületbe költöztünk, ahol az irodák elosztása 4 fős, 7 fős és 10 fős. A 10-esbe a fiatalok, illetve a régebben ott dolgozók magja került, mint ahogyan a 7-esbe is. Engem meg beraktak a 4-esbe, az idősebb kolléganők mellé. Van rajtuk kívül még más idősebb is, de őket a 10-esbe rakták. 

Hogy kik? Két lány, akik közül az egyik nem valami szimpi, mert nagyon kioktató, és most is, egyszerűen kis cetliket tett az asztalokra, hogy szerinte ki hol üljön. Miért gondolta, hogy nekem a legöregebbek között van a helyem? 

Igaz, a 10-es társaság nekem túl sok lenne talán valóban, de vannak ott olyan emberek, akiket valóban kedvelek, és ha most sem kerülök velük egy irodába, szerintem még jobban elhatárolódom attól a közösségtől, akik együtt eljárnak munkaidő után is programokra. Az idősebb kolléganőimet is kedvelem, de itt tényleg arról van most szó, hogy félek, hogy még jobban kikerülök a közösségi életből.

Persze, a lányok cetlizős ülésrendje még nem végleges, hiszen civilizált világunkban beleszólása lesz az illetékeseknek is, de én még nem tettem az ügy érdekében semmit, mert senki nem hívott azokba az irodákba, amiket a korombeliek foglaltak el. És ez valóban zavar. Nem tudom, hogy mit rontottam el. Én az irodakérdést izgulósnak éltem meg ezek miatt a kérdéseim miatt, de nem mertem mégse megkérdezni senkit, hogy lenne-e kedve mellettem ülni....mert nem érzem, hogy ilyen kapcsolatban lennék bárkivel is.

Szerintetek túl sokat lelkizem lényegtelen kérdéseken, vagy ezek nem lényegtelen kérdések?!?

Nekem azért is fáj ez a kérdés, mert szinte újraéltem azt a helyzetet, amikor az utolsó gimnáziumi osztálykirándulás napjait egyedül töltöttem egy négy ágyas faházban - amiből végülis két ágyas lett -, mert az osztálytársaim inkább átvitték az ágyakat a saját faházaikba, minthogy valaki is megossza velem a szobát...mi vagyok én, szörnyeteg? Mert ha nem vagyok szörnyeteg, akkor mégis, mi a baj velem?!?

Épp késői vacsorát készítek, mert most fog hazaérni a Kedves Osztravából, hogy holnap továbbutazzon Bécsbe...

Mediterrán krumplit sütöttem - amiről már írtam korábban -, meg egy általam kitalált gyömbéres-tejfölös-chilis sajtos csirkemellet....az illata mindenesetre jó.

Azt kell mondjam, sajnos, különleges alkalom, amikor vacsorával várom. (Azért, hogy az esküvővel kapcsolatban ne gondolja meg magát, ezen a szokásomon próbálok pozitívabb irányba változtatni.)

Bár, ma hallottam egy olyan diétáról, ami arról szól, hogy reggel vigyünk be minél több kalóriát, aztán a nap folyamán fokozatosan csökkenteni, annyira, hogy a vacsora csak egy pohár tea és keksz legyen.

Nekem változatlanul nincs szükségem diétára, sőt, a linkelt bejegyzésben olvasható problémáim is fennállnak még. Komolyan gondolkodom azon, hogy kivizsgáltatom magam kórházban.

Híznom kell az esküvőig, mese nincs!

Még mindig nehezemre esik bekapcsolni az internetet, olyannyira, hogy e-maileket is csak hetente nézek, nemhogy blogot írjak. Szerintem, ennek is köszönhetem, hogy menyasszony lettem...

Estéink ugyanis összebújva telnek, olyankor nem nagyon foglalkozunk a világ dolgaival. Igaz, sokat ülünk a tv előtt - például a Heroes új évadait nézzük dvd-n, ezt az egy sorozatot sikerült Vele is megszerettetnem-, de sokat beszélgetünk is...élvezzük, hogy a munka végeztével minden estét együtt töltünk, és sok időt szánunk egymásra. 

Ma van egyébként először, hogy egyedül vagyok itthon a lakásban, ami az övé, és ahova én beköltöztem már lassan két éve, hogy minél többet együtt lehessünk.

Szóval, külföldön dolgozik egész héten.

Nekem meg itthon házi munkát kellene csinálnom, annál is inkább, mert minden este túlórázom a héten, eleve kevesebb az időm. Így legalább hasznosra fordíthatnám a nélküle töltött időt. Sokszor nem is értem, hogy bírja még, mert hétköznaponként valóban képes vagyok annyira nem törődni a világ dolgaival, hogy a lakást is megeszi néha a kosz...de küzdök a hanyagságom ellen. Mindenesetre abban biztos vagyok, hogy szeret. :)

Heroes kedvcsináló :) Amerikában ez 2007 őszén ment:

 Ez 2008 őszén:

JennyBunny ma este kicsit előbújt, úgyhogy közlöm, jól vagyok, elvagyok, megvagyok. Rendesen dolgozom. Néha sokat is (relatív). Pont.

Épp azon voltam, hogy búcsúleveleket küldözgessek azon blogtársaknak, akikkel legalább két szót is váltottam, de aztán rájöttem, hogy nem kell elhamarkodni. Mert magamat ismerve - elmúlt pár hónapban szereztem pár új ismeretet* magamról, amik kellően elborzasztanak, stb. - , biztosan nem fogom örökre üresen hagyni a B13 virtuális lapjait. Úgyhogy ne tessék könnyes zsebkendőket lobogtatni a peronon állva és bámulva elzötykölődő vonatom!

*Új (inkább megerősített) információk:

- könnyelmű vagyok

- nem mérem fel a dolgok valódi következményeit (ugyanaz mint fent?)

- nem bírom az egyhangúságot, állandóságot, vagy mittomén mit, de nem bírom!!!!!!!!

- nem törődöm magammal (a végén még eligénytelenedem, brrr!)

- lustának már lusta lettem

- gyengének gyenge maradtam (fizikailag is egyre inkább)

- nem merek kérni

- nem merem az ötleteimet elmondani, megvalósítani

- folyton csak álmodozom arról, hogy mi lenne jó....

- nem tudok barátságokat kialakítani és fenntartani

- örök magányra vagyok ítélve

- nem tudom szeretni magam (indokokat lásd fenn)

- mindenki elkerül (okokat lásd fenn)

- kerülök mindenkit (ugyanaz) 

- rettegek az autóvezetéstől

- ráadásul fogmosás közben mindig harcolnom kell az életemért, mert fuldoklom (vettem már kis fogkefét, mindent megtettem amit az orvos mond, de úgy látszik, ez a sorsom, minden reggel egy újjászületés)

- nagyon őszinte vagyok magammal (lásd az eddigieket)

- valamit mégis eltitkolok, csak tudnám hogy mit?

Holott:

- az embereket szeretem, mindenkit úgy, ahogy van és olyannak, amilyen....

- vagyis inkább érdekelnek...érdekelnek az emberek

- akikre mindeközben piszkosul féltékeny vagyok! (Mert nem olyan magányosak, mint én. Vagy ha igen, képesek akkora színjátékra, amekkora színházat én el se tudok képzelni.)

- a világ apróbb-cseprőbb dolgai viszont már nem érdekelnek

- és ami tényleg szörnyű: többet törődöm idegenekkel, mint édesanyámmal!

Mindezt azért írtam le, hogyha elfelejteném ki vagyok, itt megtaláljam. (Azt őszintén élvezem, hogy így tudok írni, mint egy elmebeteg... Régóta nagy vágyam, hogy pszichológiai értekezés szülessen rólam, hogy én legyek a főszereplő!) ...de ezek után lehet hogy nem lesz se kedvem, se merszem ide nézni többé. Faramuci egy helyzet.

Ne kommentelj!

                                Blog bizonytalan időre felfüggesztve.

 

                                        Új "küldetések" várnak rám.

Kedves B13 közönség, Titeket nem felejtelek!